A defibrillátor története

Az első defibrillálás

A defibrilláció jelenségét először Jean Louis Prevost és Frederic Batelli figyelte meg 1899-ben a Genfi Egyetemen. A két fiziológus kísérletei során azt tapasztalta, hogy a kisebb áramütések kutyáknál kamrafibrillációt okoznak, míg a nagyobbak rendezik azt.

1933-ban Dr. Albert Hyman kardiológus és C. Henry Hyman villamosmérnök egy olyan eszközt fejleszt ki, amely a közvetlenül a szívbe fecskendezett gyógyszereket helyettesíti, méghozzá áramütéssel. Az ún. Hyman Otor egy üreges tű, amely belsejében egy szigetelt vezeték található, ez juttatja az elektromos áramot a szívbe. Az üreges acél tű az áramkör egyik, míg a szigetelt vezeték a másik vége. Még mindig nem tisztázott, hogy a Hyman Otor sikeres volt-e vagy sem.

A defibrillációt emberen - azaz a szív áramütéssel történő sokkolását - Claude Beck sebészprofesszor alkalmazta először 1947-ben. Beck elmélete szerint a kamrafibrilláció gyakori jelenség az alapvetően egészséges szívben is, olyanban, ahogy fogalmazta, "ami túl jó ahhoz, hogy meghaljon". Beck egy 14 éves fiún használta először sikeresen a defibrillációt. A páciens mellkasát a kórházban felnyitották és kézi szívmasszást alkalmaztak, míg 45 perc elteltével megérkezett a defibrillátor. Beck az elektródákat a szív két oldalára helyezte, majd - szívritmus szabályzó gyógyszer alkalmazása mellett - sokkolást alkalmazott. Ezt követően a szívműködése rendeződött.

A korai defibrillátorok a hálózati áramot - AC - (110-240 V) alakították 300 és 1000 V közötti feszültségre és ezt vezették a szívre "lapát" típusú elektródák segítségével. Azonban gyakran nem sikerült az áram visszaalakítása és a boncolások sejtkárosodást mutattak ki a szívizomban. Az AC gépet és a hozzá tartozó óriási transzformátort nehéz volt szállítani, így gyakran kerekeken gördítették.

Zárt mellkasi módszer

Míg az 1950-es években a defibrilláció csak nyílt mellkasnál volt kivitelezhető, addig a 300 V vagy annál nagyobb feszültség és a "lapát" elektródák megjelenése lehetővé tette a mellkas megnyitása nélküli defibrillációt is. Ezt az egykori Szovjetunió, ma Kirgizisztán területén élő orvos, Dr. V. Eskin és asszisztense A. Klimov hajtotta végre először az 1950-es évek közepén.

Egyenáram

1959-ben Bernard Lown olyan kísérletekbe kezdett, melynek során kondenzátorokat 1000 Voltra töltött fel (a kondenzátor olyan berendezés, amely elektromos töltés tárolására alkalmas), 100-200 Joule energiatartalommal, majd az így kapott töltést induktoron vezette át (az induktor kisfeszültségű egyenáramból nagyfeszültségű váltóáramot előállító berendezés). Így egy véges időtartamú szinuszgörbét kapott, (kb. 5 milliszekundum) amit a szívhez "lapát" elektródák segítségével juttatott el.

A Lown hullámforma, ahogyan akkor nevezték, volt a defibrillálás szabványa az 1980-as évekig, amikor is számos tanulmány kimutatta, hogy a kétfázisú csonka hullámforma (BTE) ugyanolyan hatékony, viszont kevesebb energiát igényel a defibrilláció megvalósulásához. Ez logikusan a gép súlyának csökkenését is jelentette. A mellkasi ellenállás automatikus mérése és a BTE hullámforma kombinációja a modern defibrillátor alapelve.

A hordozható egységek megjelenése

A nagy áttörést jelentett a hordozható defibrillátorok megjelenése az 1960-as években, melyek kifejlesztésében Frank Pantridge (Belfast) professzor játszott fontos szerepet. Ma a hordozható defibrillátorok, a mentőautók legfontosabb felszerelései között szerepelnek. Bizonyítottan ez a leghatékonyabb eszköz egy olyan beteg újraélesztésénél, akinek keringés összeomlása volt, akinek tartós kamrafibrillációja vagy szívműködés zavara (tachicardia) van az orvosi segítség megérkezése előtt.

A defibrillátorok felépítésének fokozatos fejlesztése azt eredményezte, hogy ma már félautomata defibrillátorok (AED) állnak rendelkezésünkre. Ezek a műszerek automatikusan ellenőrzik a szívritmust, diagnosztizálják a sokkolási áramerősséget és automatikusan töltenek. Ez azt jelenti, hogy használatukhoz semmilyen orvosi képesítés nem szükséges, ezzel bárki számára lehetővé téve a segítségnyújtást.


Váltás a kétfázisú hullámformára

Az 1980-as évek végéig a defibrillátorok a Lown típusú hullámformára voltak beállítva, mely egy erősen csillapított, jellemzően egyfázisú impulzus volt. A kétfázisú defibrillálás azonban váltogatja a pulzusokat és egy ciklus átlagosan 10 ezredmásodpercig tart. A kétfázisú defibrillációt eredetileg a beültethető defibrillátorok számára fejlesztették ki és alkalmazták. Külső defibrillátoroknál a kétfázisú defibrillálás jelentősen csökkenti a szükséges energia-szintet. Ez pedig csökkenti az égési sérülések és a szívizomkárosodás kockázatát.

A kamrafibrillációt (VF) a keringés összeomlásos betegek 60%-ánál egyetlen egy sokkal vissza lehet normális szinusz ritmusra állítani egy egyfázisú defibrillátor segítségével. A legtöbb kétfázisos defibrillátor az első sokkot követően több mint 90%-os arányban sikeres.

Beültethető eszközök

A defibrilláció történetében a következő nagy lépcsőt a beültethető defibrillátorok, úgynevezett kardioverter defibrillátorok (ICD) feltalálása jelentette. Ezt a baltimore-i Sinai kórházban használta először egy csapat, melynek tagjai között szerepelt Stephen Heilman, Alois Langer, Jack Lattuca, Morton Mower, Michel Mirowski, és Mir Imran. Mirowski, Mower és Staewen 1969-ben kezdték meg kutatásaikat, de csak 11 évvel később kezelték az első beteget. Schuder és társai hasonló fejlesztéseket végeztek a Missouri egyetemen.

A munka megkezdődött, annak ellenére, hogy a szakma szakértői kétellyel fogadták. Kérdéses volt, hogy az ötletek megvalósíthatók-e klinikai szinten a gyakorlatban. 1962-ben Bernard Lown bemutatta a külső DC defibrillátort. Ez az eszköz áramot vezet a mellkas falán keresztül a szívbe és megállítja a fibrillációt. 1972-ben Lown a Circulation (Keringés) című lapban a következőt írta: "Azon kevés beteget, akinél kamrafibrilláció fordul elő, legmegfelelőbben egy kardiológiai osztályon lehet kezelni, hatékony antiarrhythmiás program illetve sebészeti beavatkozás segítségével." Ezenh beavatkozás vagy beavatkozások segíthetnek a véráramlási zavarok, illetve a kamra működészavar esetén. Azonban a beültetett defibrillációs rendszer nem bizonyult tökéletes megoldásnak.

A problémák leküzdésére egy olyan rendszert fejlesztettek ki, amely lehetővé tenné a kamrafibrilláció vagy kamrai tachycardia kimutatását. A pénzügyi háttér és a támogatások hiánya ellenére kitartottak elképzeléseik mellett, és az első készüléket Dr. Levi Watkins, Jr. 1980 februárjában ültette be a John Hopkins egyetemen. A modern ICD-k nem igényelik a mellkas felnyitását, ritmusszabályozó, kardioverziós és defibrillációs funkcióval rendelkeznek.

A beültethető egység feltalálása felbecsülhetetlen értékű az állandó szívproblémákban szenvedőknek, bár beültetést általában csak az infarktust átélteknél alkalmaznak.

 



2022 Tahitótfalu, Villám köz 3. tel: (+36) 26/585-500 fax: (+36) 26/585-501 e-mail: info@celerus.hu
Copyright ©2005-2007 Celerus Bt. Minden jog fenntartva. A weboldalon szereplő cég-, márka- és termékneveket azok jogtulajdonosai birtokolják.
Kapcsolat | Adatvédelmi nyilatkozat